Folytatom a blogolást!

Visszatértem hamvaimból, akár egy újjá születő főnixmadár! 🙂 Merthogy két éve, egész pontosan 2022, augusztus 22-én lehetett felőlem hallani utoljára blog formában, aztán egész egyszerűen eltűntem.
Abszolút megérteném, ha még csak nem is reméltétek volna ezek után, hogy bármikor is visszatérek.

Mi történt veled, amiért nem blogoltál két évig?

Annak idején privátban több visszajelzést is kaptam a blogról, hogy alapvetően szívesen olvassátok, amit írok, ráadásul láttam a Facebookon is, hogy néhányan sokáig visszanéztetek az oldalra augusztus 22-ike után, van-e bármi új infó felőlem.
Éppen ezért jogotok van megtudni, hogy váratlanul miért tűntem el.
Ha röviden szeretnék válaszolni, azt mondanám, az élet. Ezt olvasva fogadnék, némelyikőtök elnézően mosolyog (Mi aztán megértjük, Dani). Esetleg kérdőn felvonja a szemöldökét „na mondd, mi a baj?” Megint más pedig lehet, kissé értetlenül ráncolja a homlokát.
Mindenesetre bárhogy is reagáltok, nem veszem zokon. Egész egyszerűen annyi történt, hogy beköszöntött nálam egy negatív időszak (sajnos vége lett a párkapcsolatomnak, elköltöztem onnan, ahol tizennégy évig éltem, és a melót se szeretem épp, amit csinálok, mivel nem jutok vele előrébb semmilyen értelemben).
Hogy úgy mondjam, kicsúszott a lábam alól a talaj. Nem találtam a helyem a világban, ezért úgy döntöttem, nem írok internetes naplót.
Egészen eddig.

Véleményem szerint nincs ember a világon, akinek ne lenne problémája néhanapján. Ha pedig ezeket a gondokat-bajokat az ember megosztja a neten az olvasóival, ők talán még értékelik is, osztoznak az érzésben.
Tudod, mint egy könyv. Együtt érzel a karakterekkel, amikor örülnek, vagy ha szomorúak. Viszont én, ha csak a rossz dolgokról írnék, azzal egy idő után azt érném el, hogy nem olvasnák a blogom. Egyértelműen arra senkinek sincs szüksége, hogy felnézzen egy weboldalra, amitől rossz kedve lesz. Furcsa is lenne.

Aki eddig neheztelt rám, az a fentebbi néhány sort olvasva bizonyára megenyhül. 🙂

A jelen és a jövő

A jelenre épül a jövő. Vagyis a jelenedet kell élned ahhoz és úgy, hogy a jövőd az elképzeléseidnek megfelelően alakuljon.
És mivel ismét elkezdtem blogolni, el kellett gondolkoznom azon, hogy mit, illetve hogy szeretnék tenni ezzel a hobbimmal kapcsolatban.

Amit szembetűnő különbségként már láthattatok is, az két dolog. Az egyik, hogy a blogot ezentúl a tdani.hu oldalon lehet elérni, merthogy ez véleményem szerint elegánsabb, és rövidebb.
Ha véletlenül mégis a blog.tdani.hu-t írnátok be, akinek még ez maradt meg, neki se feltétlen kell a címet kijavítania, mivel automatikusan a fő oldalra fog átkerülni.

A másik újdonság az a kép. Amint felmentek a tdani.hu weboldalra, látni fogtok rólam egy képet, ami korábban nem volt a blogon. Ugyanezt a képet egyébként kitettem a blog Facebook oldalára úgy, hogy megváltoztattama borítóképet.
Azon még gondolkodom, hogy átírjam-e a Facebook oldalt tdani.hu-ra, eltörölve előle a blog szót. Szerintetek jó ötlet, vagy fölösleges, ez maradhat úgy, ahogy eddig volt?

A blog tematikájáról még annyit, hogy elhatároztam, nem csak személyes történéseket szeretnék megosztani magamról, hanem más gondolataimat is, amelyek épp foglalkoztatnak így az élet nagy kérdéseit illetően.
A weboldalon a blog kategórián belül ezért is hoztam létre két alkategóriát.

Egy Amerikai, egyelőre még nem híres író weboldala adta az ötletet. Nem csak helyzetjelentést írt magáról, de kifejtette a politikai álláspontját (ne aggódj, nálam ilyen nem lesz), megosztott sztorikat az írásairól, arról, hogy hogyan ír (technikai információk), milyen filmeket látott stb.
Ezáltal egyrészt kicsit színesebb lesz az oldal, másrészt a velem történtektől függetlenül több mindent megtudhat rólam az olvasó, ha jobban kíváncsi rám.

Videoblog

Reményeim szerint nemsokára olyan fordulatot vesz az életem, melynek eredményeképp vizuális tartalmat is gyárthatok. Vagyis, hogy úgy fogalmazzak, amit olvasol, azt video formában is láthatod és hallhatod.
Úgy vagyok vele, a vlog által az olvasók még jobban közelebb kerülhetnek hozzám, nem mellesleg nem vagyok az a szégyenlős fajta, akinek kellemetlenség lenne kamera előtt lenni.

Szerettem, és szeretem is az alkotás semmihez sem fogható érzését, amikor tudom, hogy időt és energiát nem spórolva valami új jön létre. Valami olyan, amit csak én készíthetek, senki más ezen a világon rajtam kívül.
Lehet utánozni, másolni, de még egy én nincs, hiába is keresik. Igazából ez az, ami célt adott, ami miatt megint elkezdtem blogolni.

Nagyjából ennek kapcsán valószínűleg megfogalmazódott benned egy kérdés, ha két éve olvastad a blogot, vagy esetleg látod a Facebook oldalon, hogy vannak régi bejegyzések, amik már a blogon nem érhetőek el.
Vajon visszatöltöm-e azokat a bejegyzéseimet, vagy nem?
Őszinte leszek hozzád. Visszatehetném, mert lementettem. De nem fogom. Vagy majd egyszer, de nem az összeset.

Az egy dolog, hogy az olvasók közel kerülnek a blog írójához. Az író talán némelyik olvasóval még közelebbi kontaktot is kialakít, ha úgy van.
Ami viszont engem zavar a két évvel ezelőtti bejegyzéseimet olvasva, az az, hogy egy-két postban többet írtam le magamról, vagy másokról, mint azt kellett volna.
A világon senki nem szólt érte, hogy baj lenne – az emberek furcsamód úgy működnek, hogy szeretnek másról olvasni, azonban utólag ez nekem mégis sok volt.

„Ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó” – tartja a mondás. Épp ezért nem merem megígérni,, hogy nagyon távolságtartó leszek a velem kapcsolatos élményeket mesélve.
Az írásnak, na meg bármilyen tartalomnak pont az a lényege, hogy ott vagy benne te magad, a személyed. Ettől egyedi. Ami viszont fontos, az az, hogy mennyire. De majd meglátjuk.

Aki örül, hogy ismét írok, az ne fogja vissza magát, és tudassa velem, ahogy módja van rá. Ha szomorú vagy, amiért ismét életjelet adok magamról, az se baj. Mondd nyugodtan, és amint lesz rád egy kis időm, megpróbállak sajnálni. 😀
Mindenkinek további kellemes napot!